Kép: Morales a brazil elnökkelAMIT A ZSIDÓK ELRABOLTAK
A NEMZETI KORMÁNY VISSZAVETTE
1995-ben a Világbank akkori alelnöke előre megjósolta: "A XX. század sok háborúja az olaj miatt robbant ki, ám a XXI. század háborúit a vízért vívják majd". S a Világbanknak ezt igazán tudnia kell. Hiszen 1997-ben éppen Bolívia hatszázmillió dolláros hitelkeretét csakis azzal a feltétellel volt hajlandó megújítani, ha a kis dél-amerikai állam privatizálja a vízszolgáltatását. S a bolíviai kormány, amelyet akkoriban Hugo Banzer irányított, dobra is verte - egészen pontosan: árverésre bocsátotta - a városi vízszolgáltatást. (…) Ezt követően a La Paz-i kormány áterőltetett egy olyan törvényt, amelynek értelmében az Aguas de Tunari kizárólagos joga lett nemcsak Cochabamba ivóvíz-ellátásának biztosítása, hanem a környező mezőgazdasági vidékek nem ivóvize feletti rendelkezés is. Csakhogy az öntözéshez használt vizet (éppen mivel nem ivóvíz) korábban soha nem a városi vízszolgáltató felügyelte, semmi köze nem is volt hozzá, így az Aguas de Tunarinak sem lett volna joga e vizek ellenőrzéséhez. A gazdák korábban szabadon hozzáférhettek ehhez a vízhez, a privatizálás hát teljes joggal felháborította őket. Ráadásul, amikor a Bechtel átvette a vízszolgáltatásokat, alaposan megnövelte a vízárakat: 35-50 százalékkal emelték a vízdíjakat. Tudnivaló, hogy Bolívia a dél-amerikai kontinens egyik - ha nem „a" - legszegényebb nemzete, ahol a családok átlagjövedelme havi száz dollárnál nem több. S e jövedelemnek legalább az egyötödét a vízdíjra kellett fordítaniuk. A privatizáció hatása azonnali és drasztikus volt. Az érintettek azonban nem hagyták magukat: szerveződni kezdtek, megalakították például a Víz és az Élet Védelmének Koalíciója nevű szervezetet, amelyben - a hamarosan világszerte ismertté vált Oscar Olivera vezetésével - parasztgazdák, környezetvédők és gyári munkások vállvetve küzdöttek a vizükért. A vízdíjemelések után nem sokkal ki is robbantak a protestálások és a nemegyszer mindent megbénító útelzárások és sztrájkok. A megnyomorítottak azonban hiába gyűjtöttek több tízezer aláírást az Aguas de Tunarival kötött szerződés felmondása érdekében, a rezsim eleinte hallani sem akart erről. Hugo Banzer kihirdette még az ostromállapotot is, és felfüggesztette az alkotmányos jogokat. Kijárási tilalmakat rendeltek el, beszüntették a sajtó szabadságát, s például betiltottak minden olyan összejövetelt, amelyen négynél több ember jelent meg. Banzer mindebben „kiváló" partnerre talált Walter Cespedes kormányzóban és Manfred Reyes Villában, Cochabamba polgármesterében. (Mindhárom politikus egyébként az amerikai Ft. Benningben, a School of the Americasban folytatott tanulmányokat.) Ám a felháborodott polgárok nem adták fel. Végül a kormányzat tisztségviselői felmondták a szerződést a Bechtel leányvállalatával, amely szintén nem nyugodott bele a döntésbe, és nemzetközi döntőbíróság elé vitte az ügyet. Végül bíróságon kívül megegyezett a bolíviai kormánnyal, ráadásul úgy, hogy nem kért pénzügyi kompenzációt sem. A vízdíjak ismét a régiek lettek. A cochabambaiak küzdelme azonban tanulságul szolgált (és szolgál) más államok számára is, ahol megpróbálkoztak a vízszolgáltatás privatizálásával (hetivalasz, részlet)
AMIT ELHALLGATOTT A HETI NYÁLAS
A gennyes és nyálas stílusú oldal elhallgatja a lényeget. Boliviában éppen azért lett nemzeti kormány és hatalom, mert a népnek elege lett a külföldi és zsidó népnyúzókból, az IMF-es maffiákból, akiket nálunk még mindig dédelgetnek. Egyedül Moralesnek volt köszönhető, hogy a népét megszabadította ezektől a hiénáktól és most kezdenek talpra állni. A szennylap elhallgatja azt is, hogy az említett volt polgármester (Reyes Villa) most éppen Amerikában, Miamiban van szökésben, több bűncselekmény miatt körözik. Többek között gyilkosságok és a Rózsa Eduardó-féle terrorbanda támogatásáért. Így néz ki a zsidó félretájékoztatás. A lap arról is hallgat, hogy a közműveket nálunk is idegen maffiacégek kezére játszották át, ezért magasak az árak. S az Ormány-kormánynak eszébe sincs ezen változtatni.
