A zsidó Stoffán Györgynek alig sikerült olyan mondatot írnia amibe ne lenne tenyérbemászó hazugság. Megjegyzéseink kék színnel közbeszúrva. Olvasom a napokban kiszélesedett internetes morfondírozást, amelyet Lajdi Péter „Ki a magyar?" cikkének megjelenése generált.
Maga a kérdés értelmetlen, épp úgy, mint a rá adott válaszok. (A kérdés a legfontosabb és időszerű.) Hiszen egyetlen normális államban, egyetlen normális állampolgárnak sem fordult meg a fejében eddig ez a nyomorúságos, szánalmas, kisebbségi érzést sugárzó kérdés.(Ugyan miért lenne ez kisebbségi kérdés? Azért, mert a nemmagyarok kevesebben vannak?) Bűn feltenni ezt a kérdést, és bűn volt feltenni 1989-ben is. (Bűn az lenne, ha elhallgatnánk, hogy kik az idegen vérszívók nálunk.) Persze, azóta nagyot változott a világ. 1989-ben nem a jobboldalról hangzott el ez az aljasság, hiszen abban az időben mindenki, egy kommunisták nélküli keresztény nemzetben, és egy független szabad Magyarországban gondolkodott. Abban, amit 1948-ban a rabló és gyilkos kommunista söpredékhatalom abbahagyatott velünk. (Stoffán még a történelmünket sem tudja, mert a zsidósöpredék terroruralma 1945-ben kezdődött nálunk, ha 1919-et most nem számítjuk bele.) Mindenki, aki békét és egyenlőséget, boldogságot és felemelkedést óhajtott. És akkor jött a sátáni aljaskodás, amely nem volt elítélendőbb, mintha egy békés tömegbe belelőnek... (Stoffán miért nem mondja ki a zsidó ávósokat?) Mert a liberálisok, és a Mazsihisz elkezdett belelőni a nemzet lelkébe a kérdéssel: - ki a magyar? (Stoffán hazudik, a magyarkérdést mindig a zsidók taposták el.) Pedig senkinek nem jutott eszébe akkor, hogy kisemmizzen másokat e nagyszerű érzésből, a magyarság érzéséből...(Magyarnak lenni nem érzés dologa Stoffán úr, erre születni kell.) Merthogy akkor keresztény magyarságról szóltak néhányan, s ezt a fogalomkapcsolást támadással, lélekbe lövetéssel akarták megsemmisíteni azok, akik zsigerből gyűlölik a magyarságot (A zsidók gyűlölik zsigerből a magyarságot. Miért hallgatja el ezt Stoffán?), akik a bosszúnál jobban semmit sem szeretnek. S akik inkább tartoznak hálával a magyar nemzetnek, mintsem bosszúval. Egészen odáig ment ez a támadássorozat, hogy a nemzet ellenségei keresztény kurzusról kezdtek hazudozni, s ki is jelentették, hogy „minden, ami keresztény, az antiszemita" (Gadó György - Jurta Színház, 1990 márciusa). A hamarosan frissen alakult kormány sajnos nem „szájon vágta" a békétlenséget kereső aljas, nemzetellenes söpredéket, hanem megijedt a befolyásos ÁVH-s kölköktől, a Mazsihisz remek külkapcsolataitól, és bizonyításba kezdett... (Stoffán miért nem írja, hogy a frissen alakult Antal-kormány is zsidó-kormány volt!)Természetesen annak bizonyításába, hogy ők nem antiszemiták, és nem is készül itt semmilyen keresztény kurzus... (Antall József és Draskovics Tibor neve ezért számomra ugyanazt jeleni!) És akkor kezdődtek el azok a bajok, amelyek most érzetetik a hatásukat. Mert nem mondatta ki a kormány Mazsihisszel, hogy a zsidóság ebben az országban nemzeti kisebbség-e, vagy vallási csoport! (Stoffán már a kérdés is hazug, hiszen mindenki tudja, hogy a zsidók Magyarországon faji kisebbségek.) Mert a kormány nem tiltotta meg a gyilkos kommunista rendszer kiszolgálóinak a politikai hatalomban való részvételt. Mert Antall beengedte a lopott pénzeket, a kommunista maffiát a nemzetgazdaságba, s nem államosította azonnal és egyetlen tollvonással az MSZMP vagyonát, s ugyanígy nem adta vissza egyetlen tollvonással az 1945-től a kommunisták által elbitorolt vagyonokat. És sorolhatnánk azokat a tragikus és ostoba, magyarellenes döntéseket, amelyeket vagy nem hoztak meg, vagy amelyeket meghoztak azok a politikusok, akik eljátszották a nemzet hitét egyetlen aljas és ostoba kérdéstől való félelmükben, ijedtségükben, hazaárulásukban... - „ki a magyar"? A kérdés tehát eredetileg a liberális ÁVH-s leszármazottak, és a Mazsihisz által hangoztatott kérdés volt, amolyan rendzavaró és védekezésbe kényszerítő. Mert már akkor is olyan kormányunk volt, amelyet védekezésre lehetett kényszeríteni. A kérdés a keresztény magyarság ellen fogalmazódott, és egyben előkészítette a talajt annak a lelki, szellemi, és hitbéli káosznak, annak a diktatúrának és anarchiának, amelyben ma vagyunk kénytelenek élni. A mai kérdésfeltétel ismét rossz, helytelen és bizonyító erejű. Azt bizonyítja ugyanis, hogy ma ismét - csak másképpen - éljük meg a keresztényellenességet, és minden erővel bizonygatni akarjuk nemzeti nagyságunkat és hovatartozásukat azzal a múlttal, amely vagy volt, vagy nem volt. Lényeg, hogy ma már éppen annyira „létező és élő" valami csupán, mint a dinoszauruszok és a mamutok. Szép a hagyományőrzés, a nemzeti viseletek felöltése... a népművészet őrzése és tanulása... a származás kutatása... de nem ez határozza meg azt, hogy ki a magyar. (Miért olyan ingerült Stoffán, amikor a magyar származást kéne meghatározni?) Nem a hun és a szkíta ősiség, a leszármazottság, a sámánhit-és dob az, amitől egy ember magyar, vagy német, vagy rutén. (Stoffán miért vitatja el őseinket? Azért mert neki a jehudák az ősei!) Lehet és kell is keresni a múlttal való kapcsolatot, de nem lehet kizárni azokat a magyarság sorából, akik példának okáért nem hunok és nem szkíták, hanem őseik az 1600-1700-as években, vagy éppen hét-nyolcszáz éve telepedtek le Magyarországon és Dél-Erdélyben. (Ugyan kikre gondolt Stoffán?) De azt gondolom, sírva fakadna sok mai tarsolyos magyar, (Miért bántja Stoffánt a tarsolyos magyarok viselete?) ha megismerné felmenőinek nemzetiségét, vallását, gondolatiságát évszázadokra visszamenőleg. A címben szereplő kérdéstől tehát, feláll a szőr a hátamon, mert maga a kérdés eszébe nem jutna egyetlen európai nemzetnek (Persze, más nemzetek tisztában vannak a saját fajtájukkal és nem tűrik meg azt, hogy idegen szemét üljön a nyakukon.), egyetlen európai állam polgárának, mert neki természetes, hogy abban az államban, ahol él, abban kell úgy élnie, hogy megfeleljen a hazájának,a Vaterlandnak, a Heimatlandnak... Az is világos, hogy aki más európai államban megkérdőjelezi egyesek hovatartozását, azt bizony pofán vágja a kormány (Más államokban is a zsidókat megkérdőjelezik, mivel letagadják a származásukat.). Az is természetes más európai államban, hogy vannak idegenek, akiktől az őshonos állampolgár elvárja, hogy viselkedjen a többségi nemzet elvárásainak megfelelően. Akár egy hete, akár több évszázada él ott. Mert minden európai államnak természetes hogy az, ami! Csak Magyarországon merül fel ez a botor, megosztó és aljas kérdés. Mert aljas mind a magyarokra, mind a magyar állampolgárként, és a magyar hazáért tisztességesen, más nemzetiségűként Magyarországon élőkre nézve. Nem ez a kérdés, nem a „ki a magyar?" - kérdést kell feltenni, hanem az ellenkezőjét: - ki a magyarság ellensége? (Jéééé! Stoffán föltalálta a szöget. Kár, hogy eddig ő nem nevesítette meg a zsidó bűnözőket, csak körülírta őket. Neveket akarunk hallani!) Azokat kell néven nevezni, akik a nemzet pusztulását akarják. (Tessék Stoffán, halljuk a neveket, de nemcsak tőle, hanem a Jobbiktól is ezt várja mindenki.) Akik békétlenséget szítanak, akik megosztják a nemzetet, akik nem tartják be a törvényeket, és akik azt gondolják, hogy nekik többet szabad, mert „mások" - s mert nem magyarok! Nem lehet egyetlen országban sem nációkra szabva alkalmazni a törvényeket! (Bár ez már az EU-ban is természetes... a tót kitépheti a nyelvet, a cseh elveheti a vagyont, csak írja alá az elnemzetietlenítő alaptörvényt!) A törvény mindenkire egyformán vonatkozik, éppen úgy, mint a jog is. A kettő azonban mindig együtt jár, minden állampolgár számára - akár miniszterelnökként magyar állampolgár, akár a létminimum alatt élő magyar állampolgár. Ma nem az ostobán a napi politikai szintjére emelt múltkeresés, és az azon alapuló megosztás a cél és a nemzeti érdek, hanem az ellenség kiszűrése, és megnevezése. (Valóban, az ellenséget kellene megnevezni és kiszűrni, de erről még Stoffán adós maradt.) Mert lehet jó keresztény magyar a sváb, a tót, a rác, a rutén... ha a szíve a magyar földért, a magyar hazáért dobog. És lehet ócska hazaáruló, aki bár neve és vére szerint magyar volna, de idegen érzelmeket vett egy tál lencséért... előmenetelért, hivatalért. (Akikre ezt Stoffán mondja, azok sohasem voltak született magyarok.) El kell felejteni tehát, végre ezt a botor és ártó kérdést, és el kell felejteni végre a már-már egyes szervezetek révén politikai szintre emelt ősnyomozást és a vele járó gyűlölködést. (Ne beszéljen le bennünket Stoffán az őskutatásról.) A tudomány maradjon tudomány, a lélek, lélek, és a hit, hit! A haza pedig Haza mindazok számára, akik annak tekintik, és akik hajlandóak önzetlenül adni a Hazának. Vajon október 6-a hajnalán, Aradon megkérdezték-e egymást a halálra ítélt tábornokok, hogy ugyan, ki is a magyar körülük? Nem! Ám, életüket áldozták a Magyar Hazáért. Miközben a lovon szökellő, és az akasztásra parancsot adó „magyar" Tichy őrnagy kéjelegve nézte végig a magyar és a néhány nem magyar nemzetiségű tábornok végső kínjait... S a nagy „magyar" Kossuth árkon-bokron keresztül, menekült...(Kossuthról ne hazudozzon nekünk Stoffán, mert a kérdés nem így nézett ki.) Magyar Hazájából a felelősségre vonás elől, cserbenhagyva milliókat, akik benne hittek. Akinek tehát megfordul a fejében a kérdés, miszerint „ki a magyar", annak magyarságával ab ovo baj van. (Stoffán ostoba szövege alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy ő nem magyar. Legfeljebb annak akar látszani.) Mert vagy bajkeverő, vagy ellenségink előtt akarja bizonyítani, amit nem kell bizonyítania, vagy, mert meghasonlott önmaga magyarságában, kételkedik saját hitében, vagy, mert magyarázatával éppen azt akarja elérni, mint 1990-ben az ÁVH-s kölkök, és a Mazsihisz: - a keresztény magyarságot, a magyarság eredendő kereszténységét meghazudtolni, elhomályosítani. Tehát: vagy lélekben beteg, vagy velejéig romlott... de egyik sem hasznos a magyarság számára, kivált ma, amikor mindenki gyűlöli a másikat, mert másképpen magyar és másképpen jobboldali, mert van sámándobja, vagy mert nincsen neki... Mi egyesítheti tehát a magyarságot ebben a szellemi és erkölcsi káoszban? A keresztény magyarság hite és összefogása, imája és rendíthetetlensége. Jakab Antal néhai erdélyi püspök 1989 decemberében Gyulafehérváron beszélgetésünk közben azt mondta: - „A kereszténység és a magyarság egy, és el nem választható. Ha elválasztjuk a kettőt egymástól, akkor az olyan, mint amikor a test és a lélek elválik... az a halál!" Igaz, ugyanekkor azt is mondta - s hányszor leírtam már -, hogy: „a magyarság felvette ugyan a kereszténységet, de soha nem tért meg..." Itt volna hát az ideje! (Polgár Info)
Stoffánnak még egy megjegyzés, ha eseteg nem értette volna miről van szó. Bem tábornok a magyar szabadságharcba jött hozzánk harcolni, lengyelként. Mert tudta, hogy igaz ügyért harcol, de amikor eltávozott tőlünk, akkor ő nem verte a mellét, hogy ő magyarrá vált vona. Nem is lett magyar, hiszen átváltozni lehetetlen. Azért, mert két évig fegyverrel harcolt miértünk ő még lengyel maradt. Ő mindig lengyel maradt, csak a magyar történelem része (is) lett, az arany lapokon emlegetve. De vegyünk egy másik „magyar” példát is, Radnóti Miklóst. Akit most százéves születési évfordulóján pesti metrókocskikban reklámoznak, mert beigazolódtak a magyar József Attila sorai, hogy egy költő áruvédjegy, amolyan mosóporreklám lett. Radnótiról van szó, aki még zsidó nevét is megváltoztatta, hogy be tudjon simulni. Verseit ugyan nálunk alkotta a polgárköltő, de ő nem a magyar irodalom része, hanem a zsidó irodalomban tartják számon. Ő az a tipikus költő, akit zsidósága miatt emelt a magasba a kommunista irodalomtörténet és máig is csak ezt hozzák fel legnagyobb érdemeként. Stoffánnak azt javasoljuk, hogy olvassa el Radnóti naplóját, amit nálunk 1989-ben adtak ki, hogy némely soraiban miként vélekedett rólunk magyarokról. Erről persze hallgatnak mindenütt, mert ez rossz fényt vetne a mostanság nem túl nagyra értékelt zsidó költőre. Hát hol is jelenhetett volna meg Stoffán dörgedelme, mint egy nevében is zsidó oldalon, a Polgár Infón. Ott ugyanis magyar nem írhat értekezést, csak a nemmagyar Stoffán-félék.
Maga a kérdés értelmetlen, épp úgy, mint a rá adott válaszok. (A kérdés a legfontosabb és időszerű.) Hiszen egyetlen normális államban, egyetlen normális állampolgárnak sem fordult meg a fejében eddig ez a nyomorúságos, szánalmas, kisebbségi érzést sugárzó kérdés.(Ugyan miért lenne ez kisebbségi kérdés? Azért, mert a nemmagyarok kevesebben vannak?) Bűn feltenni ezt a kérdést, és bűn volt feltenni 1989-ben is. (Bűn az lenne, ha elhallgatnánk, hogy kik az idegen vérszívók nálunk.) Persze, azóta nagyot változott a világ. 1989-ben nem a jobboldalról hangzott el ez az aljasság, hiszen abban az időben mindenki, egy kommunisták nélküli keresztény nemzetben, és egy független szabad Magyarországban gondolkodott. Abban, amit 1948-ban a rabló és gyilkos kommunista söpredékhatalom abbahagyatott velünk. (Stoffán még a történelmünket sem tudja, mert a zsidósöpredék terroruralma 1945-ben kezdődött nálunk, ha 1919-et most nem számítjuk bele.) Mindenki, aki békét és egyenlőséget, boldogságot és felemelkedést óhajtott. És akkor jött a sátáni aljaskodás, amely nem volt elítélendőbb, mintha egy békés tömegbe belelőnek... (Stoffán miért nem mondja ki a zsidó ávósokat?) Mert a liberálisok, és a Mazsihisz elkezdett belelőni a nemzet lelkébe a kérdéssel: - ki a magyar? (Stoffán hazudik, a magyarkérdést mindig a zsidók taposták el.) Pedig senkinek nem jutott eszébe akkor, hogy kisemmizzen másokat e nagyszerű érzésből, a magyarság érzéséből...(Magyarnak lenni nem érzés dologa Stoffán úr, erre születni kell.) Merthogy akkor keresztény magyarságról szóltak néhányan, s ezt a fogalomkapcsolást támadással, lélekbe lövetéssel akarták megsemmisíteni azok, akik zsigerből gyűlölik a magyarságot (A zsidók gyűlölik zsigerből a magyarságot. Miért hallgatja el ezt Stoffán?), akik a bosszúnál jobban semmit sem szeretnek. S akik inkább tartoznak hálával a magyar nemzetnek, mintsem bosszúval. Egészen odáig ment ez a támadássorozat, hogy a nemzet ellenségei keresztény kurzusról kezdtek hazudozni, s ki is jelentették, hogy „minden, ami keresztény, az antiszemita" (Gadó György - Jurta Színház, 1990 márciusa). A hamarosan frissen alakult kormány sajnos nem „szájon vágta" a békétlenséget kereső aljas, nemzetellenes söpredéket, hanem megijedt a befolyásos ÁVH-s kölköktől, a Mazsihisz remek külkapcsolataitól, és bizonyításba kezdett... (Stoffán miért nem írja, hogy a frissen alakult Antal-kormány is zsidó-kormány volt!)Természetesen annak bizonyításába, hogy ők nem antiszemiták, és nem is készül itt semmilyen keresztény kurzus... (Antall József és Draskovics Tibor neve ezért számomra ugyanazt jeleni!) És akkor kezdődtek el azok a bajok, amelyek most érzetetik a hatásukat. Mert nem mondatta ki a kormány Mazsihisszel, hogy a zsidóság ebben az országban nemzeti kisebbség-e, vagy vallási csoport! (Stoffán már a kérdés is hazug, hiszen mindenki tudja, hogy a zsidók Magyarországon faji kisebbségek.) Mert a kormány nem tiltotta meg a gyilkos kommunista rendszer kiszolgálóinak a politikai hatalomban való részvételt. Mert Antall beengedte a lopott pénzeket, a kommunista maffiát a nemzetgazdaságba, s nem államosította azonnal és egyetlen tollvonással az MSZMP vagyonát, s ugyanígy nem adta vissza egyetlen tollvonással az 1945-től a kommunisták által elbitorolt vagyonokat. És sorolhatnánk azokat a tragikus és ostoba, magyarellenes döntéseket, amelyeket vagy nem hoztak meg, vagy amelyeket meghoztak azok a politikusok, akik eljátszották a nemzet hitét egyetlen aljas és ostoba kérdéstől való félelmükben, ijedtségükben, hazaárulásukban... - „ki a magyar"? A kérdés tehát eredetileg a liberális ÁVH-s leszármazottak, és a Mazsihisz által hangoztatott kérdés volt, amolyan rendzavaró és védekezésbe kényszerítő. Mert már akkor is olyan kormányunk volt, amelyet védekezésre lehetett kényszeríteni. A kérdés a keresztény magyarság ellen fogalmazódott, és egyben előkészítette a talajt annak a lelki, szellemi, és hitbéli káosznak, annak a diktatúrának és anarchiának, amelyben ma vagyunk kénytelenek élni. A mai kérdésfeltétel ismét rossz, helytelen és bizonyító erejű. Azt bizonyítja ugyanis, hogy ma ismét - csak másképpen - éljük meg a keresztényellenességet, és minden erővel bizonygatni akarjuk nemzeti nagyságunkat és hovatartozásukat azzal a múlttal, amely vagy volt, vagy nem volt. Lényeg, hogy ma már éppen annyira „létező és élő" valami csupán, mint a dinoszauruszok és a mamutok. Szép a hagyományőrzés, a nemzeti viseletek felöltése... a népművészet őrzése és tanulása... a származás kutatása... de nem ez határozza meg azt, hogy ki a magyar. (Miért olyan ingerült Stoffán, amikor a magyar származást kéne meghatározni?) Nem a hun és a szkíta ősiség, a leszármazottság, a sámánhit-és dob az, amitől egy ember magyar, vagy német, vagy rutén. (Stoffán miért vitatja el őseinket? Azért mert neki a jehudák az ősei!) Lehet és kell is keresni a múlttal való kapcsolatot, de nem lehet kizárni azokat a magyarság sorából, akik példának okáért nem hunok és nem szkíták, hanem őseik az 1600-1700-as években, vagy éppen hét-nyolcszáz éve telepedtek le Magyarországon és Dél-Erdélyben. (Ugyan kikre gondolt Stoffán?) De azt gondolom, sírva fakadna sok mai tarsolyos magyar, (Miért bántja Stoffánt a tarsolyos magyarok viselete?) ha megismerné felmenőinek nemzetiségét, vallását, gondolatiságát évszázadokra visszamenőleg. A címben szereplő kérdéstől tehát, feláll a szőr a hátamon, mert maga a kérdés eszébe nem jutna egyetlen európai nemzetnek (Persze, más nemzetek tisztában vannak a saját fajtájukkal és nem tűrik meg azt, hogy idegen szemét üljön a nyakukon.), egyetlen európai állam polgárának, mert neki természetes, hogy abban az államban, ahol él, abban kell úgy élnie, hogy megfeleljen a hazájának,a Vaterlandnak, a Heimatlandnak... Az is világos, hogy aki más európai államban megkérdőjelezi egyesek hovatartozását, azt bizony pofán vágja a kormány (Más államokban is a zsidókat megkérdőjelezik, mivel letagadják a származásukat.). Az is természetes más európai államban, hogy vannak idegenek, akiktől az őshonos állampolgár elvárja, hogy viselkedjen a többségi nemzet elvárásainak megfelelően. Akár egy hete, akár több évszázada él ott. Mert minden európai államnak természetes hogy az, ami! Csak Magyarországon merül fel ez a botor, megosztó és aljas kérdés. Mert aljas mind a magyarokra, mind a magyar állampolgárként, és a magyar hazáért tisztességesen, más nemzetiségűként Magyarországon élőkre nézve. Nem ez a kérdés, nem a „ki a magyar?" - kérdést kell feltenni, hanem az ellenkezőjét: - ki a magyarság ellensége? (Jéééé! Stoffán föltalálta a szöget. Kár, hogy eddig ő nem nevesítette meg a zsidó bűnözőket, csak körülírta őket. Neveket akarunk hallani!) Azokat kell néven nevezni, akik a nemzet pusztulását akarják. (Tessék Stoffán, halljuk a neveket, de nemcsak tőle, hanem a Jobbiktól is ezt várja mindenki.) Akik békétlenséget szítanak, akik megosztják a nemzetet, akik nem tartják be a törvényeket, és akik azt gondolják, hogy nekik többet szabad, mert „mások" - s mert nem magyarok! Nem lehet egyetlen országban sem nációkra szabva alkalmazni a törvényeket! (Bár ez már az EU-ban is természetes... a tót kitépheti a nyelvet, a cseh elveheti a vagyont, csak írja alá az elnemzetietlenítő alaptörvényt!) A törvény mindenkire egyformán vonatkozik, éppen úgy, mint a jog is. A kettő azonban mindig együtt jár, minden állampolgár számára - akár miniszterelnökként magyar állampolgár, akár a létminimum alatt élő magyar állampolgár. Ma nem az ostobán a napi politikai szintjére emelt múltkeresés, és az azon alapuló megosztás a cél és a nemzeti érdek, hanem az ellenség kiszűrése, és megnevezése. (Valóban, az ellenséget kellene megnevezni és kiszűrni, de erről még Stoffán adós maradt.) Mert lehet jó keresztény magyar a sváb, a tót, a rác, a rutén... ha a szíve a magyar földért, a magyar hazáért dobog. És lehet ócska hazaáruló, aki bár neve és vére szerint magyar volna, de idegen érzelmeket vett egy tál lencséért... előmenetelért, hivatalért. (Akikre ezt Stoffán mondja, azok sohasem voltak született magyarok.) El kell felejteni tehát, végre ezt a botor és ártó kérdést, és el kell felejteni végre a már-már egyes szervezetek révén politikai szintre emelt ősnyomozást és a vele járó gyűlölködést. (Ne beszéljen le bennünket Stoffán az őskutatásról.) A tudomány maradjon tudomány, a lélek, lélek, és a hit, hit! A haza pedig Haza mindazok számára, akik annak tekintik, és akik hajlandóak önzetlenül adni a Hazának. Vajon október 6-a hajnalán, Aradon megkérdezték-e egymást a halálra ítélt tábornokok, hogy ugyan, ki is a magyar körülük? Nem! Ám, életüket áldozták a Magyar Hazáért. Miközben a lovon szökellő, és az akasztásra parancsot adó „magyar" Tichy őrnagy kéjelegve nézte végig a magyar és a néhány nem magyar nemzetiségű tábornok végső kínjait... S a nagy „magyar" Kossuth árkon-bokron keresztül, menekült...(Kossuthról ne hazudozzon nekünk Stoffán, mert a kérdés nem így nézett ki.) Magyar Hazájából a felelősségre vonás elől, cserbenhagyva milliókat, akik benne hittek. Akinek tehát megfordul a fejében a kérdés, miszerint „ki a magyar", annak magyarságával ab ovo baj van. (Stoffán ostoba szövege alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy ő nem magyar. Legfeljebb annak akar látszani.) Mert vagy bajkeverő, vagy ellenségink előtt akarja bizonyítani, amit nem kell bizonyítania, vagy, mert meghasonlott önmaga magyarságában, kételkedik saját hitében, vagy, mert magyarázatával éppen azt akarja elérni, mint 1990-ben az ÁVH-s kölkök, és a Mazsihisz: - a keresztény magyarságot, a magyarság eredendő kereszténységét meghazudtolni, elhomályosítani. Tehát: vagy lélekben beteg, vagy velejéig romlott... de egyik sem hasznos a magyarság számára, kivált ma, amikor mindenki gyűlöli a másikat, mert másképpen magyar és másképpen jobboldali, mert van sámándobja, vagy mert nincsen neki... Mi egyesítheti tehát a magyarságot ebben a szellemi és erkölcsi káoszban? A keresztény magyarság hite és összefogása, imája és rendíthetetlensége. Jakab Antal néhai erdélyi püspök 1989 decemberében Gyulafehérváron beszélgetésünk közben azt mondta: - „A kereszténység és a magyarság egy, és el nem választható. Ha elválasztjuk a kettőt egymástól, akkor az olyan, mint amikor a test és a lélek elválik... az a halál!" Igaz, ugyanekkor azt is mondta - s hányszor leírtam már -, hogy: „a magyarság felvette ugyan a kereszténységet, de soha nem tért meg..." Itt volna hát az ideje! (Polgár Info)
Stoffánnak még egy megjegyzés, ha eseteg nem értette volna miről van szó. Bem tábornok a magyar szabadságharcba jött hozzánk harcolni, lengyelként. Mert tudta, hogy igaz ügyért harcol, de amikor eltávozott tőlünk, akkor ő nem verte a mellét, hogy ő magyarrá vált vona. Nem is lett magyar, hiszen átváltozni lehetetlen. Azért, mert két évig fegyverrel harcolt miértünk ő még lengyel maradt. Ő mindig lengyel maradt, csak a magyar történelem része (is) lett, az arany lapokon emlegetve. De vegyünk egy másik „magyar” példát is, Radnóti Miklóst. Akit most százéves születési évfordulóján pesti metrókocskikban reklámoznak, mert beigazolódtak a magyar József Attila sorai, hogy egy költő áruvédjegy, amolyan mosóporreklám lett. Radnótiról van szó, aki még zsidó nevét is megváltoztatta, hogy be tudjon simulni. Verseit ugyan nálunk alkotta a polgárköltő, de ő nem a magyar irodalom része, hanem a zsidó irodalomban tartják számon. Ő az a tipikus költő, akit zsidósága miatt emelt a magasba a kommunista irodalomtörténet és máig is csak ezt hozzák fel legnagyobb érdemeként. Stoffánnak azt javasoljuk, hogy olvassa el Radnóti naplóját, amit nálunk 1989-ben adtak ki, hogy némely soraiban miként vélekedett rólunk magyarokról. Erről persze hallgatnak mindenütt, mert ez rossz fényt vetne a mostanság nem túl nagyra értékelt zsidó költőre. Hát hol is jelenhetett volna meg Stoffán dörgedelme, mint egy nevében is zsidó oldalon, a Polgár Infón. Ott ugyanis magyar nem írhat értekezést, csak a nemmagyar Stoffán-félék.
