CIONBÉRENC
ÜGYNÖK SZÓNOKOLT
CSÍKSOMLYÓN
Böjte Csaba, úgymond ferences szerzetes, ami csak egy szemfényvesztő szélhámosság, ha valaki jobban utána néz az üzletember sötét múltjának. A cionista befolyás alatt álló katolikus egyház az utóbbi húsz évben rájött arra, hogy hazug propagandájuk céljára ki kell használni a csíksomlyói búcsút, mert hatalmas tömegeket lehet meghülyíteni. Nehéz találni nagyobb aljasságot és visszaélést, mint amit azok a szónokok követtek el, akik ott az utóbbi években hamis, magyarellenes szövegeket hirdettek. Tehát nem volt meglepetés az üzletember szerepeltetése, akit azzal próbáltak Rómából „hitelesíteni”, hogy eljött a római ferences főnök is. Mi van a háttérben? Böjte Csaba véletlenül került az idén szónoknak? Nem! Ez a Fidesz boszorkánykonyhájában lett kifőzve. Láthattuk a tévében, bár csak villanásnyilag, hogy Böjte elvtárs Orbán Viktor elvtárssal (Orbán korábban KISZ vezető volt) a választás előtt találkozott, de erről a sajtóban semmilyen részlet nem jelent meg. Ez a sipákoló Lucifer meddig folytatja szélhámosságait és ámokfutását? Kép: a Lucifer
HAZUDSZ LUCIFER BÖJTE!
„Böjte Csaba a szentbeszédben elmondta, hogy az igazi keresztény a nehézségek közepette nem elkeseredik, hanem imádkozik.” Hiába imádkozol Lucifer, a pokolra jutsz. A magyar ember dolgozik, küzd és csak akkor imádkozik, ha arra oka van, de nem imádkozással oldja meg a feladatokat, mint amit a másik Lucifer, dr. Papp Lajos is hirdet álszent képmutatással. „A továbbiakban felidézte Szent István példáját is, aki nem azon siránkozott, hogy milyen sok a pogány ember” Lucifer Böjte! A mocskos szádra ne vedd a magyarokat, mert neked a magyarokhoz semmi közöd! A magyarok Szent István előtt is Jézus hívők és nem pogányok voltak. Ez bizony Lucifer Böjte főbenjáró bűn, amiket elkövettél. Böjtét a Fidesz arra használta fel, hogy a búcsún is a Fideszt reklámozza. És ezt Rómából is támogatták az ottani Luciferek.
LAJDI PÉTER :
Meddig még? Miért fáj az egyháznak
annyira a magyar igazság?
Mint minden évben, amióta a Duna-TV jóvoltából megtekinthető a nemzet egyik leginkább szívet melengető ünnepi szertartása, a pünkösd szombati csíksomlyói búcsús szentmise, idén is nagy várakozással és ünneplőbe öltöztetett szívvel ültem le a televízió elé. A magyar ember alaptermészetéből fakadó jóhiszeműségével mindig reménykedik, hátha okul a másik az elkövetett hibákból és igyekszik jóvá tenni azokat. Idén ennek dacára megint meg kellett állapítanom magamban, hogy sajnos India szent könyvének, a Védáknak bölcsessége újra beigazolódott, miszerint az emberre az a legjellemzőbb, hogy semmiből sem tanul, semmiből sem okul. A szentmise elején szívemben kigyúlt remény, mely abból fakadt, hogy a bevezetőben nagy merészséget tanúsítva ki merték ejteni Csíksomlyó ősi Istenasszonyának, Babba Máriának nevét, a mise fő szónokának, Böjte Csabának beszéde alatt rövid pislákolás után hamar kihúnyt. Csaba testvér minden jel szerint elfeledkezett arról, hogy nem a számára szokásos gyermekhallgatóság előtt tart prédikációt. A tőle megszokott nyegle jópofáskodások, melyek során gyakran az argóra jellemző beszédfordulatoktól sem tartózkodva akarja maga iránt fölkelteni közönsége rokonszenvét, talán még helyénvalónak, illetve eltűrhetőnek tarthatók. Sajnálatos azonban, hogy a Nemzet elsőszámú zarándokhelyén stílusa nem alkalmazkodott a hely és alkalom megkövetelte emelkedettséghez és méltósághoz, mint ahogyan ez tavaly ugyanitt a kalocsai érseknek, Bábel Balázsnak virtuóz módon sikerült. E miatt azonban nem vettem volna a fáradságot, hogy írásban rögzítsem észrevételeimet. A már régóta jól bevált egyházi recept alapján itt sem maradt azonban el, ha csak egy-két röpke megjegyzés erejéig is, hogy ezen az össznemzeti zarándokhelyen kéjes élvezettel meggyalázzák a magyarság István király előtti, országalapító, szkíta-keresztény, dicső őseit. Mert téves az az elképzelés, miszerint I. István király lett volna az országalapító. A kárpát-medencei Magyarország megalapításának érdeme ugyanis a Pozsonyi Csatában két fiát és saját életét is a haza oltárán föláldozó Árpád nagykirályé, azé az uralkodóé, aki a nagyformátumú tervekkel és bölcs előrelátással szentéletű apja, Álmos nagykirály által elkezdett nemzetmentő tervet folytatta és befejezte: visszavezette népét a kárpát-medencei őshazába, csatlakozva az itt már korábban letelepedett magyarajkú testvérnépekhez. Hogyan is fogalmazott Böjte úr? Szent István király alakját fölidézve megjegyezte, hogy nagy királyunknak látnia kellett, hogy hány kiskirály van az országban, akik „véres karddal körberohangálták Európát”. Gyengébbek kedvéért közlöm: ezzel az arcátlan idézettel Böjte a példa nélküli katonai bravúrnak számító (az USÁ-ban a katonai akadémiákon kötelező tananyagként tárgyalt), az idegenszívűek szóhasználatával „kalandozások”-nak csúfolt, dicsőséges hadjáratsorozatunkat aposztrofálja, mellyel a korábban az avar-magyarokra, majd Árpád népére rátámadó (Nagy Károly avar hadjárata; a Pozsonyi Csata) őskori, kannibál és gyilkos nyugatot tanították többek között móresra eleink, hogy hosszú időre elvegyék a kedvét ennek a megátalkodott egyházi-habsburgi terminológia szerint „művelt és fejlett nyugatnak” hazánk megtámadásától, ami sikerült is. Föl kell tennem a kérdést: Hogyan merészel Böjte ilyen tiszteletlen hangvételt alkalmazni múltunk eme dicső és győzedelmes fejezetéről? Valóban az az alapfeltétele manapság a honi egyházi karrierlétrán való előmenetelnek, hogy előbb bele kell rondítani a magyarság becsületébe? Méltó Jézus papjaihoz ez az elvtelen magatartás? Meddig kell még eltűrnünk, hogy egyes magyarul beszélő egyházi személyek, akiktől leginkább esik ez rosszul, nagy nyilvánosság jelenlétében rendszeresen arcul köpik nemzetünket?! Ezenkívül - nyilvánvalóan följebbvalóitól kapott házifeladatot hajtva végre - azt is megjegyzi Böjte Szent István magyar kortársairól, akikről ma már megdönthetetlen érvek és temérdek bizonyító anyag birtokában tudjuk, hogy zömmel keresztények, szkíta-keresztények voltak, hogy István láthatta azt is, hogy „mennyi itt a pogány”. Nagyon szomorú mindez a csökönyös és megátalkodott, gyűlölködő és bigott, javíthatatlan és agymosott fanatizmus! Fölvetődik a kérdés: Mi is ez? Elmaradhatatlan feltételes reflex, hogy egy nagyobb vallási ünnep sem múlhat el anélkül, hogy egyházi emberek szájából a nemzetet becsmérlő szavak, gondolatok hangozzanak el, vagy talán tudatos mindez? Az ember nem szabadulhat annak föltételezésétől, hogy az utóbbiról van szó, annyira gyakori és következetes ugyanis mindez, főleg a tavaly őszi ominózus katolikus egyházi körlevél elhangzása óta, amelyben a hiteles és meghamisítatlan magyar történelmi és vallási múlttal foglalkozókat „újpogány”-nak bélyegezve kereszteshadjáratot hirdetett az egyházi vezetőség a hatalomtól független magyar történészek és kutatók ellen. Majdnem elakadt a lélegzetem a megdöbbenéstől, amikor hallanom kellett Böjte úr szájából a felhívást, hogy az itt élő népekkel, s külön kiemelte a románokat, békében együtt építsük a világot. Naívitásról van-e szó, vagy a naívitásnak arról a fokáról, mely már a butasággal rokon? Félek azonban, hogy itt gyökeresen másról van szó. Hogyan gondolja Csaba testvér, hogy olyan, a tudati fejlődés terén még kiskorú, éretlen és gonosz hajlamokkal teli népekkel szemben, melyek a jóságot és nagyvonalúságot rendszerint összetévesztik a gyengeséggel, és az első adandó alkalommal hátba támadnak minket, békésen, önfeledt megadással lehet viszonyulni. A trianoni tragédia, melynek idén gyászoljuk 90. évfordulóját, többek között felelőtlen magyar lovagiasságunkak és gyanútlan és nemtörődöm nagyvonalúságunknak tudható be. A románokkal és tótokkal nincs se barátkozás, se egyezkedés, olyan népekkel, melyekben nincs se méltóság, se büszkeség, csak a pillanatnyi, rövidtávú előny elvtelen és mohó, vadállati akarása. Ami az oláhokat illeti, igaza van velük kapcsolatban Csurka Istvánnak, aki azt mondta róluk, hogyha az oláh vezetők egy megállapodást vagy szerződést aláírnak, az csupán annak a jele, hogy tudnak írni (, azaz magukat soha nem tekintik a szerződésben foglaltak betartására nézve köteleseknek). Olyan népekkel nem törekszünk békés együttélésre, akik meghamisítják történelmüket és nyelvüket más népek (Magyarország) területeinek bekebelezése céljából, akik szemrebbenés és lelkiismeretmardosás nélkül mindig hátbatámadták korábbi szövetségeseiket, ha pillanatnyi érdekük ezt úgy diktálta!! Tudatában van egyáltalán Csaba testvér mindannak, mit is beszél össze? Meg kell talán Csaba testvér kapcsán ismételnünk Jézus keresztfán mondott fohászát, amikor kínzóiért imádkozik Mennyei Atyjához: „Bocsáss meg neki(k), Atyám, mert nem tudjá(k), mit cselek/szik/szenek!”? Mi az oka annak, hogy Böjte úr beszédeiben úgy kerülgeti a magyar nemzeti témákat, mint macska a forró kását? Miért nem hangzott el szájából pl. az ebből a soha vissza nem térő, óriási nyilvánosság előtti, helyhez illő alkalomból, hogy a Vatikánnak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy vannak-e a Kárpát-medencén kívül rekedt, magyarajkú csángóknak magyar papjaik, hogy magyar nyelven ünnepelhetik-e a szentmisét? Mitől fél ez az ember? Mik a valódi céljai? Erre legalább annyira nem ismerjük a választ, mint ahogyan az sem ismeretes előttünk, hová tart a jelenlegi zsidókeresztény egyház. Quo vadis ecclesia Christi (?). Ecclesia Christi?!
