SZEPTEMBER 26 - TV-OSTROM MESÉI

A tévéostrom emlékei

Azt hiszem, igazán akkor értettem meg, mit jelent az a szó, hogy politikai felelősség. Aznap „Az Este” című műsor vendége voltam, a műsorban előttem két politikus, Juhász Ferenc és Navracsics Tibor vitatkoztak. Amikor tíz óra előtt pár perccel megérkeztem a tévészékházhoz, még csak pár ember lézengett a bejárat előtt (utólag kiderült, hogy ők jöttek a petícióval), udvariasan előre engedtek, s már mehettem is fel a stúdióhoz. Amíg a két politikust hallgattam odabent, néhány furcsa tekintettel találkoztam, s aztán már a székben ülve, a felvezető bejátszás alatt Baló György közölte velem, hogy nagy baj van, tüntetők állnak a tévé előtt, ha lehet, a szokásosnál is mértéktartóbban beszéljünk. Meglepett a műsorvezető komolysága, de a pár perccel korábbi személyes tapasztalatom alapján biztosra vettem, hogy túloz, dramatizál. Ennek ellenére volt bennem némi feszültség az interjú alatt, de aztán amikor vége lett, gyorsan indultam volna haza. Az első élmény, határozottan emlékszem, a bosszúság volt. A stúdió előtt állók egyértelművé tették, hogy kimenni most nem lehet, így aztán mindannyian leültünk és vártunk. Volt persze valami izgalmas ebben a helyzetben, rengetegen sürögtek-forogtak, ott tanakodott a két politikus is, televíziós emberek mérlegelték, hogy mi lenne a helyes eljárás részükről, kell-e, lehet-e közvetíteni. Akadt olyan lelkes bemondó hölgy, aki operatőrrel indult volna azonnal az utcára, mások azon törték a fejüket, hogy ki lehet-e tenni valahogy a kamerákat az ablakba. Fáradtnak éreztem magam, ezért a szenzációnak a szokásosnál kevésbé tudtam örülni, bosszantott, hogy ott kell kivárnom azt a körülbelül fél órát – gondoltam akkor -, amíg a rendőrség rendet tesz és megoldódik a helyzet. Másnap korán reggel várt az egyetem, haza akartam menni, a tévében szívesebben néztem volna, ami az utcán történik. Teltek a percek, és a bosszúságom lassan átfordult valami különös, nehezen leírható belső vibrálásba. Mint amikor a mezőn áll az ember, a szél furcsán kavarog, egyre furcsábban, s bár tudja, tudni akarja, hogy nem történik semmi különös, mégis egyre élesebben próbál figyelni a zajokra, a rezgésekre. Az eszem felfogta, hogy nem lehet baj, egy ilyen kiemelt közintézményt biztosan meg tud védeni a rendőrség, egy pár ezres tömeg lecsillapításához nincs szükség másra, csak megfelelő számú egységre, szóval mindezt biztosan tudtam, mégis kutatni kezdtem az arcokban. Márpedig az én belső nyugalmam egyetlen tekintetben sem köszönt vissza. Fontos emberek, sokat látott televíziós vezetők néztek egymásra rémülten, s a két magabiztos politikus arca is egyre komorabb lett. Először ettől, tőlük ijedtem meg. Innentől kezdve felgyorsultak az események, a furcsa pánik hullámvasútjára kerültünk. A tévé elnöke és még néhány vezető újabb és újabb biztos helyekre kalauzolt minket az épületben, miközben folyamatosan kaptuk a híreket és a rémhíreket, láttuk a folyosón vérző fejjel rohanó rendőröket, és néztük a Hír televízió drámai képeit. Amikor Császár Attila az élő adásban látható lelkesedéssel bejelentette, hogy sikerült felgyújtani a székház egyik sarkát, éppen egy magunkra zárt rácsos kapu mögött ültünk a ránk vigyázó egy szem biztonsági őrrel. Belülről nézve félelmetesnek tűnt mindez, de a képeknél is ezerszer fenyegetőbbek voltak a kívülről jövő soha nem hallott erősségű hangok. Ettől az élménytől már összefolynak az emlékek, egy nagy, sötét szoba képe van előttem, ahová hármunkat invitáltak, s ahol a végig higgadtan viselkedő, egymással szinte alig beszélő Navracsics Tibor és Juhász Ferenc sétálgattak fel-alá járkálva és sűrűn telefonálva. Aztán egy fiatal tévés lányra emlékszem, aki megkérdezte, hogy miért nem megyünk el a hátsó bejáratok valamelyikén, amelyeken ők már ki és be is jöttek. Majd az egész éjszaka legszürreálisabb jelenete következik, az utolsó szobában, ahol a villanyt lekapcsolva szinte némán ültünk, talán a második emeleten, talán az elnök irodájában, s ahol Rudi Zoltán beszélt valakivel telefonon, majd amikor letette, csak annyit mondott: a rendőrség feladja a tévé védelmét, és azt üzenik, hogy döntsünk belátásunk szerint arról, hogy mit fogunk tenni… Ma már nem vagyok biztos abban, hogy tényleg így történt, de emlékeim szerint ekkor Juhász Ferenc, a volt honvédelmi miniszter, akit – nem a személye, hanem egykori pozíciója miatt - egy normális országban már az első órában kivittek volna innen, bármibe is kerül, odalépett az ablakhoz, és komolyan mérlegelte, hogy valahogy kimászik. Rövid, döbbent csend következett, majd hirtelen úgy határoztunk, hogy elindulunk. Az éjszaka legjobb döntése volt, valamikor fél kettő körül. A két politikus között szedtem a lábamat a folyosón, ahol már csatakiáltások hallatszottak mindenfelől, azt hiszem, hogy ekkor jöhettek be a tüntetők. Mi a hátsó kijárat felé indultunk, az ajtón kilépve hatalmas felszabadulást és iszonyatos dühöt éreztem. Dühös voltam magamra, mert másokra hallgatva és a rendőrségben bízva nem kerestem meg sokkal hamarabb a kijáratot, dühös voltam a rendőrségre, hogy nem voltak képesek megvédeni az épületet és a rendet, és különösen dühös voltam azokra a politikusokra, akiknek köszönhetően idáig fajultak az események. Egyszerre léptünk ki az ajtón a forgatagba, Juhász Ferencet láttam még, amint a szemközti utca felé sietett a zakóját félig a fejére húzva, Navracsics Tibornak rögtön nekiütközött egy járókelő, de szerencsére pont a kijáratnál állt az autója, s miután az enyém az utca felsőbb részén parkolt, ahová láthatóan nem lehetett már bemenni, gyorsan beugrottunk a kocsijába és hazavitt. Ami innen történt, arra különösen nem vagyok büszke: nehezen tudtam türtőztetni az indulataimat, felháborodottan beszéltem az autóban Tibornak - akit még egyetemi hallgató koromban Ágh Attilát időnként helyettesítő vendégtanárként ismertem meg, s miután az egyik legjobb oktatónk volt, nagyon kedveltem - a felelőtlen politikusok viselkedéséről, rettentően zaklatott és vádaskodó interjút adtam a hajnalban telefonáló Orosz Józsefnek, majd később valamivel visszafogottabban az InfoRádiónak, és bár erről bizonyára nem szerencsés beszámolni, a teljes igazsághoz tartozik, hogy pár óra alvás után kora reggel meglehetősen kétségbeesetten ébredtem. Szerencsére hamar kijózanított a politikusok reggeli televíziós nyilatkozata, mindketten határozottan állították, hogy kár lenne eltúlozni a dolgot, ők például egy pillanatig sem féltek… Elhatároztam, hogy nem leszek katasztrófa-politológus, s nem fogok sztorizgatni az ügyben ezt követően kereső újságíróknak. (torokgaborelemez, részlet)

KÖSZÖNJÜK TÖRÖK GÁBOR A LELEPLEZÉST

Tehát este 10 óra körül még semmiféle "ostrom" nem volt! Csak a peticiót szerették volna beolvastatni, de ezt a Rudi Zoltán-Kert Attila-féle zsidó vezetés megtiltotta. Vajon miért? Talán erre kaptak parancsot? Az biztos, ha nem is kaptak a megtagadásra utasítást a két cionbérenc vezető magától is ezt tette volna.
HÁT MI A FENE EGY KÖZTELEVÍZIÓNAK A KÖTELESSÉGE? HA NEM A TÁJÉKOZTATÁS!?
Tehát ők maguk akadályozták meg, hogy esetleg kamerával kimenjek az épület elé, mert akkor ostrom sem lett volna. És Baló elvtársat pedig a Gyurcsány- Szilvásy bada időben értesítette, hogy "balhé lesz a tévénél". Aki emlékszik Baló akkori esti hazudozásaira és rossz színészi játékára, abból tudható volt, hogy ez egy megrendezett ostrom volt! A tüntetők ugyan ott voltak, de a gyújtogatásokat rendőrségi spiclik csinálták civilben, akikre később ráfogták, hogy "Fradi-szurkolók". Most már azt is tudjuk, hogy az ilyen Török Gábor-félék milyen alapon kerülhetnek be a tévébe hazudozni...Milyen kapcsolatok kellenek ehhez.