Ne hagyjátok abba!
Szükségünk van a kiállásra, a segítségre. Kérem ne hagyják, ne hagyjátok abba, sőt. Remélem majd meg tudom hálálni valahogy. Szabadság!
Orbán Viktor október 23-i beszédét hallgatva, és az elmúlt nyolc év jogsértéseit vizsgáló bizottság jelentését olvasva, úgy tűnik, hogy az új hatalom a nemzeti ellenállást – mivel, hogy abban zéró mértékben vett részt (az egyetlen enervált kordonbontástól eltekintve) – egyszerűen törölni akarja a magyar közelmúlt történelméből. Ez a törekvés felháborító! És kicsinyes is, hiszen ilyen hatalommal a kezében akár el is ismerhetné. Orbán szerint az ’56-os „fegyveres” forradalmat ’90-ben követte az „alkotmányos”, majd 2010-ben a „kétharmados”. Nos, ezzel szemben az én meglátásom szerint a kommunisták elleni harc – mert erről beszélünk – a következőképpen alakult. A kommunisták Magyarországon először az 1919-es őszi rózsás forradalmat követően, gyakorlatilag puccsszerű palotaforradalommal kerültek hatalomra. Rövid ideig tartó dicstelen szereplésüket követte egy kártevésüket felszámoló joghelyreállító időszak. 1945-ben aztán a szovjet tankok hátán érkeztek vissza, és kerültek be a hatalomba. Majd 1949-ben megfélemlítéssel és választási csalással totális hatalomra tettek szert. Gaztetteik miatt 1956-ban fegyveres forradalom robbant ki ellenük, melyet a szovjet fegyverek erejével levertek (önerőből nem tudták volna!). A vadul szájkaratézó nyugati demokrácia rútul cserbenhagyott minket. Ez volt a második árulása (az első az volt, amikor összefogott Sztálinnal). A ’60-as évektől kezdődően aztán maga a nemzet is – mintegy csendes belső árulásként – néhány szűkös lehetőségért (amit kizárólag ’56-nak köszönhetően adtak) cserébe kiegyezett a kommunistákkal. Így jutottunk 1990 közelébe, amikor is kezdett rogyadozni a rendszer, és újra lehetőség nyílt megszabadulni tőlük. Lett is ellenzék, aki a társadalmi mozgolódás élére állt. De 1990-ben megtörtént a következő árulás, amikor ez az ellenzék a kommunistákkal kiegyezve, közösen csinált velük egy rendszerváltást. Ezt nevezi Orbán Viktor „alkotmányos forradalomnak”, én inkább „alkotmányos kommunista átmentésnek” nevezném. És hogy az utóbbi a helyes, azt jól mutatják az elmúlt húsz év katasztrofális kártevései. Ezen átmentésnek köszönhetően 1994 – sajnos népünk teljesen téves helyzetfelismeréséből fakadóan – újra hatalomra kerültek a kommunisták (pirosból rózsaszín álruhába öltözve – és ez szó szerint igaz, mert mára a homokosok egyik legnagyobb szekértolói is lettek). Az antikommunista érzelműek ezt akkor inkább kiábrándult apátiával, mint ellenállással fogadták. Aztán 1998-ban a kormányhatalmat megint elvesztették (gazdasági hatalmukat, befolyásukat a ’90-es kiegyezésnek köszönhetően sajnos folyamatosan meg tudták tartani), de 2002-ben csalásgyanús választások közepette megint visszaszerezték. Az antikommunista érzelműek ezt már nem nézték tétlenül, és elkezdett kibontakozni velük szemben egy nemzeti ellenállás, ami 2006-ig kb. a ’90 előtti ellenzék működéséhez hasonlított. Ez a bizonyos „’90 előtti ellenzék” azóta „hivatalos” ellenzékké válva jól elvolt a húsos fazék mellett, nem nagyon vett részt ebben. 2006-ban a kommunisták – mivel álcájuk miatt sok ember már nem ismerte fel őket – megint győzni tudtak az országgyűlési választásokon, de néhány hónapra rá példátlanul lebuktak – köszönhetően valószínűleg a „hivatalos ellenzéknek”, ők akarhattak ily módon győzni az önkormányzati választásokon (persze nem baj, ha az őszödi beszédet ők hozták nyilvánosságra, jól tették). Ez – lehet, hogy még az ellenzék által sem várt (bár lehetett volna rá számítani) – eseményeket indított el. A 2002 óta működő passzív nemzeti ellenállás, szabályosan a kommunisták hatalma elleni felkelésbe csapott át. Bár az össznemzeti összefogás és a konfliktus súlyossága terén elmaradt az ’56-os eseményektől, de ’56 óta ezt lehetett először forradalmi jellegűnek tekinteni. Az albizottság jelentésében foglaltakkal ellentétben mindenben párhuzamot lehet vonni ’56-tal. Először is, ugyanúgy nem tekinthető demokratikusnak a hatalomszerzésük, mint régen. A demokratikus választáshoz ugyanis szükség van „demokratikus tájékozottságra”. A – bevallottan – hazugsággal és a szavazók félrevezetésével megszerzett hatalom nem tekinthető se nem demokratikusnak, se nem jogszerűnek, vagyis legitimnek sem. Másodszor, személyükben is ugyanarról a hatalmi körről beszélünk, mint ’56-ban. Harmadszor, ugyanúgy volt „Gerő beszéd” Lendvai részéről. Negyedszer, ugyanúgy volt, ugyanabból az okból a rádió ostromához hasonlóan TV-ostrom. Ötödször, ugyanúgy összecsapások bontakoztak ki a karhatalom és az ellenállók között. Hatodszor, az eseményeket ugyanúgy megtorlások követték, mint ’56-ban. Hetedszer pedig, ugyanúgy elárulták a felkelést, csak most nem csak a „nyugati demokráciák”, hanem a ’90-ben lepaktáló ellenzék is. Így jutottunk el a nemzeti ellenállás és a kommunisták folyamatos szemben állása mellett 2010-ig, amikor is a választásokon a „hivatalos ellenzék” elsöprő mértékben visszaszerezte tőlük a kormányhatalmat. Hogy ez forradalmi dolognak nevezhető-e, azt majd az fogja eldönteni, hogy a kommunisták egyéb hatalmát is meg tudják-e törni. Schmitt Pál azt üzente Bukarestben az 1,5 millió erdélyi magyarnak, hogy legyenek jó román állampolgárok: Hát ehhez nincs mit hozzáfűzzek. Önmagáért beszél.
Budapest, 2010. október 24. Budaházy György (Szent Korona Rádió)
Az Orbán-kormánynak színt kell vallania 1919-el, 1945-el, 1956-al és 1989-kel kapcsolatban is. Nincs, nem lehet mismásolás ezekben a kérdésekben.
A VÖRÖSGYILKOSOK ELSZÁMOLTATÁSÁT KÖVETELJÜK!
