SZAKÁLY SÁNDOR HAMIS NÉZETEI
ÍGY CSINÁLJÁK A TÖRTÉNELEMHAMISÍTÁST
Szakály Sándor már a Kádár-korszak vége felé elismert történész volt, most pedig úgy közlik nézeteit, mintha az megfellebbezhetetlen, hiteles nézet lenne. Véleményünk kékkel közbeszúrva! Kép: Szálasi október 16-án bevonul a Sándor-palotába
„1943 szeptemberétől „élt” a nyugati szövetségesekkel megkötött megállapodás, amelynek értelmében Magyarország kiválik a háborúból, és területén átengedi a brit és amerikai csapatokat, ha azok az ország határait elérik. (Ez nevetséges érvelés. Semmiféle megállapodás nem volt, csak Horthy ügynökei puhatolóztak az angol diplomatáknál, hogy mire számíthat Magyarország a háború végén...) (…) Az államfő úgy vélte – remélve az 1943. szeptemberi megállapodást –, hogy talán a „nyugatiak” segítségére számíthat. Az amerikai–brit csapatok olaszországi főhadiszállására küldött, vitéz Náday István nyugállományú vezérezredes vezette delegáció azonban arról adhatott hírt, hogy a helyzet kulcsa Moszkvában található. Ezen nyugati álláspont ismeretében az államfő, nem látván más megoldást, Sztálinhoz fordult. (Ez sem igaz. Horthynak csak akkor jutott eszébe az oroszokkal való megegyezés, amikor 1944 későnyarán jöttek a hírek Erdélyből, hogy az oroszok hogy erőszakolják meg a magyar nőket, hogyan fosztogatnak és rabolnak. Horthy és szűkebb környezete álomvilágban élt, nem akarták tudomásul venni a véres szovjet valóságot. Tehát a háborús veszteségek és a kilátástalan helyzet miatt jutott Horthy eszébe, hátha meg tud egyezni az oroszokkal, a németek tudta nélkül. Ez alapvetően hibás elgondolás volt.) Az 1944. szeptember 28-án, vitéz Faragho Gábor – a csendőrség és rendőrség frissen vezérezredessé kinevezett felügyelője – által vezetett delegáció azonban Moszkvában – ahol vele a szövetséges hatalmak nevében tárgyaltak – mindössze annyit „ért el”, hogy aláírhatta azt a megállapodást, amely a majdani győztesek által megfogalmazott feltételeket tartalmazták, és azok előzetes feltételeit jelentették a majdani fegyverszüneti tárgyalásoknak. (Teljesen téves volt Horthy elképzelése, hogy majd az oroszok figyelembe veszik az ellenséges Magyarország óhajait, a háború végén. Horthyt a zsidó súgói arra ösztönözték, hogy mielőbb egyezzen meg az oroszokkal. Ez csak a zsidók érdeke volt és Horthy rájuk hallgatott.) Az október 11-én aláírt megállapodást követően némileg felgyorsultak az események. Az államfő – csak egy szűk katonai és politikai kört tájékoztatva – utasítást adott a háborúból való kilépés előkészítésére. (Hát persze, mivel Horthy a zsidók kivánságait teljesítette, hát persze, hogy titokban tartott minden oroszokkal való paktálást. A magyar nép elől is eltitkolta, hogy az ellenséggel egyezkedik.) A magyar 1. és 2. hadsereg parancsnokai – vitéz lófő dálnoki Miklós Béla és primor dálnoki Veress Lajos vezérezredesek – olyan utasítást kaptak, hogy egy adott pillanatban – a megbeszélt jelszó beérkezte után – kezdjék meg a hadicselekmények leállítását. (Hogy mi lett volna a pontos feladatuk, azt ma sem ismerjük igazán.) A Honvéd Vezérkar főnöke, vitéz nemes Vörös János vezérezredes azonban semmiféle eligazítást nem kapott, miközben a Magyar Királyi Honvédség harcoló csapatainak csak ő adhatott ki parancsokat. A korabeli és utólagos vélekedések szerint ez azért nem történt meg, mert Vöröst „németbarátnak” tartották, hasonlóan a magyar 3. hadsereg parancsnokához, vitéz Heszlényi József altábornagyhoz. Érdemi katonai előkészületek a fordulatra nem történtek. (Szakály hülyének nézi a magyar olvasókat? Horthy nem tehette meg azt, hogy a honvéd vezérkart tájékoztassa az ellenséggel való paktálásról, mert ha ezt megtudták volna a főtisztek, akkor Horthyt vagy megölték vagy eltávolították volna.) Kissé megkésve rendelték Budapestre a VI. hadtest parancsnokát, vitéz kisbarnaki Farkas Ferencet, de csapatok nélkül. A német katonai és politikai vezetés, érzékelve a magyar ingadozást, és információkat szerezve a magyar kiválási kísérletről, azonnal lépett. Október 8-án elfogták, és az országból Németországba szállították vitéz Bakay Szilárd altábornagyot, a budapesti I. hadtest parancsnokát, akire a „kiugrás” során meghatározó feladatok vártak (volna). (Persze, mert a németek mindenről tájékoztatva voltak. Csak Horthy és pár tábornoka hitte azt, hogy a németeket hülyére lehet venni.) Helyére a budapesti viszonyokat és a hadtestet ismerő vitéz Aggteleky Béla altábornagyot állították, miközben a németek tagadták, hogy bármit is tudnának Bakayról. Közben Budapestre érkezett Otto Skorzeny SS-tiszt vezetésével egy különleges alakulat, amely 1944. október 15-én reggel ifjabb vitéz nagybányai Horthy Miklóst elrabolta, és vele tartotta sakkban az államfőt, Horthy Miklóst. (Valóban hülyének nézi Szakály az olvasókat! A németek azért fogták le az Eskü-téri házban Horthynak Miklós nevű fiát, mert az a jugoszláv kommunista partizánokkal akart tárgyalni arról, hogyan adják fel az oroszoknak az országot.) Az október 15-i események előtt a kormányzó tárgyalt még kisgazdapárti és szociáldemokrata politikusokkal – Tildy Zoltán és Szakasits Árpád –, akik a tervezett kiugrást sztrájkkal és megmozdulásokkal támogatták volna. (Szakály itt is elhallgatja a lényeget. Tildy és Szakasits azt kérte Horthytól, hogy fegyverezzék fel a gyári kommunistákat és zsidókat, ez nem tetszett Horthynak és elzavarta őket.) A németek számára természetesen szükség volt olyan magyar politikai erőre, amely hajlandó a háború folytatására, és ellenzi a tervezett kiugrást. (Szakály megint hazudik! Senki sem akarta a háború folytatását és öldöklést, itt önvédelemről volt szó, a szovjetzsidó rendszer ellen. Ezért harcolt akkor minden magyar katona és civil, hogy ne legyen Magyarország szovjet gyarmat.) Ezt a politikai erőt alapvetően a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalomban találták meg. Az 1944 tavaszán a németeknek még szükségtelennek tűnő, Szálasi Ferenc nevével jelzett politikai erő szerepe felértékelődött. Benne látták azt az erőt, amely hajlandó a végsőkig kitartó harcra. A magyar királyi testőrség kormányzót védő tisztjeit és katonáit lefegyverezték, majd a későbbiek során harcoló alakulatokhoz osztották be. A magyar királyi 1. honvéd hadsereg parancsnoka, Miklós Béla és vezérkari főnöke, Kéri Kálmán vezérkari ezredes október 16-án átment a szovjet csapatokhoz, és ott is maradt, míg a magyar királyi 2. honvéd hadsereg parancsnokát, Veress Lajost letartóztatták, és később hadbíróság elé állították. Vajon lehetett volna-e jobban megszervezni és sikeresen végrehajtani a kiválást? A „mi lett volna, ha?” mindig nehéz kérdés, de komolyabb elszántsággal, megfelelő előkészítéssel és összehangoltabb együttműködéssel talán sikeres lehetett volna a kiugrás. (Nevetséges érvelés ez egy történésztől. Akkor senki sem akart a szovjetekkel egyezkedni csak Horthy szűkebb környezete és a pesti zsidók.) Sajnos a politikai és katonai vezetés nem érzékelte, hogy a nagyhatalmakkal az adott időben már csak a teljes alávetettség elfogadásával lehetett (volna) érdemben tárgyalni. Az államfő és számos politikai, katonai vezető által remélt finn fegyverszünet példája – kiválás a háborúból, de nem következik be megszállás – Európa közepén elképzelhetetlen és megvalósíthatatlan volt. A németekkel való teljes szembefordulás pedig a magyar tisztikar többsége számára elképzelhetetlennek tűnt. 1944 szeptember–októberében államférfiúi megoldások helyett politikusi megoldások kerültek előtérbe. Az pedig akkor már kevés volt. A nyilas-hungarista hatalomátvétel előkészítői között jelentős szerepe volt liptószentandrási Andreánszky Jenő alezredesnek és steinloeweni Porzezinsky György vezérkari alezredesnek. Andreánszky az 1930-as évektől volt kapcsolatban Szálasi Ferenccel, és vált mozgalmának/pártjának hívévé, míg Porzezinsky fiatal vezérkari tisztként ismerkedett meg Szálasi Ferenccel és eszméivel. E két törzstiszt szervezte meg gyakorlatilag a honvédség „átállítását”. Feltérképezték a budapesti katonai erőket, a parancsnokok és a legénység hangulatát s szimpátiáját. Három csoportra osztották őket: 1. akik szimpatizálnak a mozgalommal, illetve a végsőkig való kitartás hívei; 2. bizonytalanok, semlegesek; 3. a kormányzóhoz végletekig hű erők. Alapvető célkitűzésük a honvédség, illetve csendőrség és rendőrség „bizonytalan” és „hű” erőinek a kikapcsolása volt. Ezt sikeresen oldották meg. Andreánszky Jenőt 1944. október 20. után a külügyminiszter állandó helyettesévé nevezték ki. Németországba történt távozása után emigrációban élt, az amerikai hatóságok nem adták ki 1946-ban Magyarországnak. 1981-ben hunyt el az NSZK-ban. Porzezinsky Györgyöt október 24-én szolgálaton kívüli viszonyba helyezték, és diplomáciai beosztást kapott. A berlini magyar követségre került első osztályú követségi tanácsos rangban. 1946. október 12-én a budapesti Népbíróság életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte. A márianosztrai büntetés-végrehajtási intézetben hunyt el 1953-ban. Szakály Sándor (MH)
Ez a szovjetekkel való háború befejezése című hülyeség csak a zsidók találmánya volt és ezt szajkózzák még mindig, 65 év után is.
