A TERRORISTÁK SZÁRMAZÁSÁT
ELFELEJTETTÉK KÖZÖLNI
A huszadik század elején a szélsőbaloldali pártok és a különféle anarchista csoportok leggyűlöltebb ellensége Magyarország egyik legnagyobb államférfija, Tisza István volt. A feudális elmaradottság és a klerikális reakció vádjait szórták a – valóban nagybirtokos, dunántúli református főgondnok – miniszterelnök fejére. Utálkozásuk egyik legfőbb oka az volt, hogy Tisza meggátolta az általános, titkos választójog bevezetését arra hivatkozva, hogy a magyar érdekeket nem szabad feláldozni a látszatdemokrácia oltárán. Ez ugyanis Magyarországon belül a magyarság szupremáciájának meggyengülését okozná. Tisza egyrészt a nemzetiségek miatt tartott az általános választójogtól, másrészt úgy vélte: a demagóg szónokok és a nemzetellenes érdekeket propagáló sajtó által manipulált szavazók voksai olyan csoportokat juttathatnának uralomra, amelyeknek céljai ellenkeznének a demokráciát óhajtó nagyvárosi értelmiségiek elképzeléseivel. (…) Az egyenlőségnek és a világbékének a proletariátus diktatúrája alatt megvalósuló tökéletes társadalmáról vizionáltak a világmegváltó forradalmárok, köztük a szélsőbaloldali, anarchista Szabó Ervin (született Schlesinger Sámuel Ármin) is, a fővárosi könyvtárhálózat vezetője, az intézmény mai névadója. Természetesen Tisza Istvánt ő is a fenti vádakkal illette, sőt egyenesen az „emberiség veszedelmének” nevezte a Népszavában a magyar miniszterelnököt. (…) Hamarosan terrorakció megszervezésébe fogott a Svájcból nemrég hazatért anarchista, Duczynska Ilona, és a fővárosi könyvtárhálózat akkori igazgatója, Szabó Ervin – derül ki Dalos György A cselekvés szerelmese című, 1984-ben megjelent könyvéből. Megjegyzendő, hogy a kiadványt Hajdu Tibor és Litván György lektorálta. (Hajdu az egyik legjelentősebb kortárs marxista történész, az ugyancsak marxista Litván György pedig Szabó Ervin életútjának és munkásságának legalaposabb ismerője.) (…) Szabó Ervin magára vállalta volna a gyilkosságot, egyrészt mert egyenrangú ellenfelének hitte Tisza Istvánt (!), másrészt olyan súlyos cukorbetegségben szenvedett, hogy állítása szerint „egy gyors halálos ítélet csak megrövidítené szenvedéseit”. Végül épp fizikai állapota és testi fogyatékossága (egyik szemére vak volt) győzték meg arról, hogy nem tudná sikeresen végrehajtani a tervet, a feladatra a kitűnő céllövő Duczynska Ilona sokkal alkalmasabb. Szabó meghátrált, de a gyilkosság kitervelésében aktívan részt vállalt. Duczynska a merényletet egy Browning revolverrel követte volna el, amelyet a baráti körükhöz tartozó Madzsar Józseftől lopott el. Svájcban egyébként egy ugyanilyen típusú fegyverrel gyakorolta a célba lövést. (…) Három sikertelen merénylettel, de sokkal több gyilkossági tervvel törtek Tisza István életére a korabeli szélsőbaloldali, anarchista mozgalmak egyes képviselői. A negyedik merénylet sikeres volt, 1918. október 31-én otthonában gyilkolták meg az „őszirózsás forradalom” kitörésekor a korszak legnagyobb tehetségű magyar politikusát. (…) Duczynska Ilona (1897–1978) szélsőbaloldali anarchista. 1915-ben ismerkedett meg Szabó Ervinnel, aki figyelmét a Galilei Körre irányította. Az 1917-es orosz forradalom hírére Svájcból hazatért, különféle antimilitarista, anarchista szervezkedésekben vesz részt, ezért letartóztatták és börtönbüntetésre ítélték. Az 1918-as forradalom idején szabadult, majd aktív szerepet vállalt a Tanácsköztársaság idején. 1920-ban Moszkvába menekült, majd Bécsbe küldték. 1923-ban feleségül ment a Galilei Kört létrehozó Polányi Károlyhoz. 1978-ban hunyt el otthonában, Pickeringben, Ontario államban, Kanadában. Duczynska Ilona a gyilkossági kísérletről Konrád Györgynek is beszélt az 1970-es években. (MH, részlet) Kép: gróf Tisza István
EZEN A NAPON GYILKOLTÁK MEG A ZSIDÓK
GRÓF TISZA ISTVÁNT 1918-BAN
Tisza életútjában paradigmatikus értékűnek tekintjük, s még egy arcképvázlat esetén is mellőzhetetlennek tartjuk megemlékezni arról a higgadtságról és bátorságról, amelyet az ellene irányuló három merényletkísérlet – melyek közül a harmadik sajnos elérte célját – során tanúsított. Miután 1912. május 22-én Tisza házelnök lett az országgyűlésben, nekifogott, hogy megszüntesse a törvényhozás menetét akadályozó körülményeket. Főbb eszközei e tekintetben a felszólalások időtartamának korlátozása, valamint a fegyveres teremőrség felállítása – amely fegyveres őrség a szabályokat be nem tartó képviselőket kivezethette – voltak. Június 4-én kivezettette a lábdobogással, zenével, kurjongatással „tiltakozó” ellenzékieket, majd a mentelmi bizottság különböző ideig szóló kitiltásokat foganatosított. Erre való „reakcióképpen” június 7-én egy Kovács Gyula nevezetű ellenzéki képviselő a karzatról három lövést adott le az elnöklő Tiszára, akit azonban nem ért találat. Ezt követően Kovács fejbe lőtte magát, de mint kiderült, sérülése nem volt halálos. Tiszát egyáltalán nem billentették ki az események, nyugodtan folytatta az elnöklést. Mivel azt hitte, hogy a merénylő meghalt, a következőt mondta: „A most lefolyt eset szerencsétlen őrültnek cselekedete volt, aki elvonta magát az igazságszolgáltatás keze alól. Azt hiszem az ő eljárása és a sorsa felett azzal a részvéttel térhetünk napirendre, amivel minden őrült embernek szomorú viselkedése felett.” Kovácsot később elmeszakértői vélemény alapján felmentették, mivel „a vádbeli cselekményt mélyebb öntudatzavarban követte el”. A második eset 1918. október 16-án történt. Ez már szervezett volt, s egy Lékai János nevezetű illetőt bíztak meg a végrehajtással. Lékai 1917-ben belépett a szélsőbaloldali szabadkőműves filiáléba, a Galilei-körbe, majd később Korvin-Klein Ottó bandájához csatlakozott. Az Országházból autója felé Tiszára Lékai rá akart lőni, de fegyvere csütörtököt mondott. Megbízói „forradalmi szocialisták” voltak, s ezzel kapcsolatban felettébb érdekes, hogy a letartóztatott Lékai már a Károlyi-rendszer idején szabadlábra helyeztetett. Mikor meggyilkolták, Tisza István ugyanolyan bátran, ugyanolyan hősiesen, nyugodtan és megalkuvás nélkül fogadta a merénylőket s a halált, mint ahogyan életében viselkedett mindig. A gyilkosok között meg kell említeni két elvetemült gazember, Kéri-Krammer Pál „újságíró” valamint Pogány-Schwartz József mint „vezetők” nevét, hogy a merényletet közvetlenül motiváló talmudi gyűlöletre felhívjuk a figyelmet. 1918. október 31-én a Károlyi-féle nemzeti tanácsból a fent említett alakok többedmagukkal elhajtottak a Hermina útra, a Róheim-villához, ahol Tisza lakott. Kéri-Krammer az utcán maradt, miközben nyolcan behatoltak a villába, s a Tisza védelmére kirendelt csendőrséget lefegyverezték. Hárman léptek be a szobájába, ahol felesége és unokahúga, Almássy Denise grófnő társaságában tartózkodott. Tisza, miután a három gonosztevő rászegezte fegyverét, eldobta a kezében tartott revolvert, mert nem akarta bajba sodorni a két hölgyet. A lövések szinte azonnal a halálát okozták. Ezután a merénylők jelentették tettüket az Astoriában a nemzeti tanácsnak, ahol Fényes László az erkélyről hirdette ki: „a nemzet ítélete végre van hajtva”. Állítólag Károlyi nem tudott a készülő merényletről, de mindez – bár kétségtelenül nem bizonyítható – számunkra igen valószínűtlennek tűnik. Hiszen az a Károlyi, akit Tisza a képviselőházból kivezettetett (s aki ezért dühében sírva fakadt), akit párbajuk során a kardlappal elverve szégyenített meg, aki egyébként egy ostoba és degenerált nemzetáruló volt, engesztelhetetlenül gyűlölte ellenfelét. Olyan verziót is ismerünk, mely szerint Károlyi már a merényletet megelőzően elkészíttette a Tisza ravatalára küldendő koszorút...(Tomori oldaláról, részlet)
