TILDY ZOLTÁN 1956-BAN
NAGY IMRE ÁVÓS-KORMÁNYÁBAN
IS RÉSZT VETT
Tildy-emléktábláját a rádió falán pár éve a másik palástos, Tőkés László koszorúzta meg és mondott róla dicsérő szavakat!
A „palástos hóhér“
Az utóbbi idôkben nemcsak a baloldali vagy liberális, hanem az úgynevezett „nemzeti“ sajtónál is divatba jött, hogy a II. világháború utáni Magyarországot úgy állítják be, mintha az szerencsétlen hazánk boldog, demokratikus idôszaka lett volna. Szerintük ez az idô 1945 áprilisától egészen Nagy Ferenc meneküléséig tartott. Ezek a hivatlan prókátorok az akkori Kisgazdapárt vezetésével – szovjet utasításra – összetákolt „koaliciós kormány“ alatt mûködô népbíróságok itéleteit teljesen alkotmányosnak tartják s a kor jólismert gyászvitézeibôl szinte már nemzeti hôsöket fabrikálnak. Ilyen „nemzeti hôs“ a református papból a Köztársaság elnöki székébe pottyantott jellemtelen Tildy Zoltán is, aki meg nem érdemelt hivatalának bûvkörében – teljesítve, sôt túlteljesítve a kommunisták minden kérését – futószalagon írta alá a nemzeti ellenállás antibolsevista vezetôire kirótt halálos itéleteket. Érdemei elismeréseként, mint „palástos hóhér“ vonult be a magyar történelem leggyászosabb lapjaira. Sajnos még ma is nagyon sokakat megtéveszt a hamis propaganda, s hogy tisztán lássunk ebben a kérdésben is – ezért íródott ez az EMLÉKEZTETÔ, amit a Tildy és Nagy Ferenc nevével fémjelzett „igazságszolgáltatásnak“ köszönhetôen, a majd 12 évet börtönben sínylôdött Fiala Ferenc vetett papírra 1961-ben, miután az 1956-os szabadságharc kiszabadította börtönébôl és nyugatra menekülhetett.
„Ismeretes, hogy a második világháború után a potsdami konferencia úgy politikailag, mint gazdaságilag a Szovjetunio érdekkörébe utalta Magyarországot. A Szovjet az elsô esztendôkben látszólag nem avatkozott bele a magyar belügyekbe, s csak arról gondoskodott, hogy a végrehajtó hatalom a Moszkvából hazatért kommunista vezetôk kezében öszpontosuljon. A magyar moszkoviták munkáját igen megkönnyítette az a nem is másod –, hanem harmadosztályú társaság, amely bármilyen koalicióra és együttmûködésre hajlandó volt. Ma már – kellô történelmi távlatból nézve az eseményeket – világosan látjuk azokat az indítóokokat, amelyek annakidején 1945-tôl 1950-ig az akkori magyar politikai élet profilját kialakították. Ma már tisztán áll elôttünk annak a szellemileg és politikailag gyönge társaságnak a mûködése, amely a vesztett háború után szinte tárt karokkal vetette magát a „felszabadító“ Vörös Hadsereg karjaiba. Ezeken a tényeken semmit sem változtatnak azok az önigazoló és régi bûnöket feledtetni kivánó, fôként Amerikában és Svájcban megjelent emlékiratok – amelyeknek szerzôi annak idején együtt haladtak a moszkvai szálláscsinálókkal. A tehetetlenség és a szellemileg alacsony szinvonalon álló félpolgárok, félhazafiak és fél emberek lázadása jellemzi ezt a korszakot. Nem akarjuk mentegetni az örökre elsüllyedt Horthy-rendszer hátrányait, de nem tudunk együtt üvöltözni azokkal, akik azt állítják, hogy a Horthy-rendszer Magyarországa a zsiványság, a terror és az elnyomatás birodalma volt. Aki dolgozott és szívósan végezte a munkáját, az meg tudott birkózni a protekciósokkal és a nepotizmussal. Aki tehetséges volt, az elôrejutott, mert a régi gátak lassan leomlottak és szívós kitartással senkinek sem állott útjában az érvényesülés. Tudjuk, hogy volt protekció, hogy a születési- és a pénz-arisztokrácia elkeseredetten védelmezte a maga jogait, de nem lettünk volna európai nemzet, ha ezek az akadályok valóban komoly tényezôi lettek volna az országnak. A Horthyrendszer negyed évszázadig tartott Magyarországon, s ez alatt az idô alatt – akármit mondanak is a Nagy Ferencek és a Tildy Zoltánok – a kis trianoni Magyarország becsülettel állta meg helyét Európában. Kiépítette útrendszerét, csökkentette a munkanélküliséget, tudósai, mûvészei mindenütt ott szerepeltek, ahol a kollektív Európa erôpróbáiról volt szó. A harmincas évek elején kezdtünk befutni Európába és ez nyilván nem azért történt, mert Magyarországon nem érvényesülhettek a tehetségek. A régi feudális rendszer birkózott az akkori jelennel és a küzdelembôl nem ô került ki gyôztesen. Csak szégyenpírral az arcunkon olvashattuk és olvassuk ma is azokat az újabb írásokat, amelyeket nem is a kommunisták, hanem a magyarországi szociáldemokraták, továbbá a Kisgazda Párt és a polgári baloldali pártok vezetô tagjai írtak az elmúlt huszonöt esztendôrôl. Emlékezünk a szociáldemokrata Kéthly Anna azon Svájcban tett kijelentésére, amely azt mondta, hogy Európa elsô háborús fôbûnöse nem Hitler Adolf, hanem Magyarország kormányzója: Horthy Miklós volt, egyszerûen azért, mert már 1919-ben – a kommunista Tanácsköztársaság után – felállította az elsô koncentrációs táborokat. Ha az akkori rendszer jámbor polgárok és nem gyilkos kommunisták számára állította volna fel ezeket a táborokat, – a külföld felé akkor is hallgatnunk kellene azokról, Nemzetünk jó hírneve érdekében. Ezek a dolgok nem tartoznak a világ elé, legfôként azért nem, mert az ilyen vádakkal végeredményben nem a Horthy-rendszert, hanem Magyarországot, illetôleg az egyetemes magyarságot ültetjük a vádlottak padjára. Ezt a munkát végezték azok a politikusok, akik 1945-ben koalicióba léptek a kommunistákkal, s akik késôbb, mikor a saját bôrükön érezték ennek a koaliciónak a hátrányait, akkor Nyugatra menekültek, Nemzeti Bizottmányokat alakítottak és megkezdték a nagy szerecsenmosdatást. Ennek a társaságnak egyik legprognánsabb egyénisége, a Kisgazda Párt akkori vezetôje, majd késôbb a Magyar Köztársaság elnöke: Tildy Zoltán volt. Színtelen, szürke egyéniség, aki a tehetségtelenek szívósságával taposta politikai karrierjének úrját. A Horthy-rendszer alatt a két utolsó választáson saját szeghalmi kerületében is csak az akkori reakciós belügyminiszter – Keresztes- Fischer Ferenc – támogatásával tudott bejutni a parlamentbe. Beszédei laposak és unalmasak voltak. Életében nem beszélt telt Ház elôtt. A markáns, erôs kisgazdapárti vezetôk idejében – Gaál Gaszton és Eckhardt Tibor mellett – ô volt a párt szürke embere. Fél életét elôszobákban töltötte és mindenki unta ezt az alacsony termetû, pohos, falusi református lelkészt, aki csak Gaál Gaszton halála és Eckhardt Tibornak a magyar politikai életbôl való eltûnése után jutott némi szerephez. Jellemzô Tildy Zoltán pártvezetésére, hogy az 1939 évi általános képviselôi választáson teljes kormánytámogatás mellett mindössze hét képviselôt tudott behozni a parlamentbe az addigi tizennyolccal szemben. Mint elôbb említettük, ô maga is csak úgy futott be a szeghalmi kerületben, hogy a kormánypártal való megegyezés alapján nem állítottak neki ellenjelöltet. És ez az ember, ez a magyar politikus volt az, aki 1945-tôl egészen az elnöki székben való letartóztatásáig a Horthyrendszer terrorjáról, elnyomásáról és nem utolsó sorban a maga ellenállási szerepérôl és szenvedéseirôl beszélt. Amikor 1946 február elsején az orosz szuronyok árnyékában köztársasági elnökké választották, bizonyára egy olyan álma teljesedett be, amelyrôl még rossz szelleme: – a (zsidó!) felesége – sem álmodott soha. Tildy Zoltán azonban hamar beletalálta magát új szerepébe. Méltóságteljes elnöki deklarációkat tett és kabinettiroda fônökévé a budapesti magyarutcai bordélyház tulajdonosát tette meg. Az sem izgatta, hogy minden tettéhez Rákosi Mátyás elôzetes jóváhagyása volt szükséges. És mégis azt gondolta, hogy ô irányítja a magyar politikát. Pedig, ha volt valaki, aki alkalmatlan volt a vezetésre, akiben a kispolgári gyávaság messze túlszárnyalta a lutheri „itt állok, nem tehetek másként“ férfias mondást, akkor ez Tildy Zoltán volt, aki református pap létére Luther Mártonnak ezeket a nagyszerû szavait még csak megérteni sem tudta. Mindent jóváhagyott és soha semmiféle komoly vétót nem emelt a kommunista túlkapások ellen. Eszköz – báb – volt a moszkoviták kezében. Pontosan Tildy Zoltán elnökkéválasztásakor kezdôdött meg a hajsza a magyar értelmiség, azaz jobbanmondva a magyar középosztály ellen, de Tildy Zoltánnak a legkisebb gondja is nagyobb volt annál az elnöki palotában, semhogy enyhítette volna az üldöztetést, amelyben a régi magyar vezetôréteg részesült. Mint politikai fullartárjai, ô sem ismerte fel ezt a kommunista taktikát, amelynek célja a kommunizmus járszalagjára jutott országok szellemi rétegének megsemmisítése. A Tildy Zoltánok és Nagy Ferencek akkori szerepe a harmadosztályú ember lázadása volt az okosabb, intelligensebb és a képzettebbek ellen. Ha addig nem érvényesült, most a hatalom birtokában megmutatta, hogyan kell érvényesülni. Nem sokkal elnökké választása után mindkét fiát olyan állásba helyezte, amely nemcsak a politikai etikával, de még a józan belátással is ellenkezett. Horthy Miklós, amikor ifjabbik fiát braziliai követté kinevezte, legalább három évi diplomáciai tanulmányra kényszerítette. Az idôsebbik Horthy-fiú – néhai Horthy István – miután elvégezte a mûegyetemet, évekig, mint kétkezi dolgozó mûködött Ford detroiti gyárában, s még ellenségei sem állíthatták, hogy nem érti a mesterségét. Korrekt, becsületes ember volt, s az orosz fronton bekövetkezett halála becsületes pontot tett életére. De Tildy Zoltán a kisebbik fiát minden nyelvtudás és elôtanulmány nélkül osztatta be az egyik külföldi követségen, mig nagyobbik fiát, ugyancsak minden szakképzettség híjján, a magyar erdôgazdálkodás vezetôjévé tette meg. De ha már az ifjabb Tildy erdôfônökségérôl beszélünk, akkor meg kell említenünk, hogy mégiscsak volt valami köze az erdôhöz, illetve az erdôállományhoz, amennyiben 1945 nyarán – az összeomlás zûrzavarában – sajátmaga által hajtott egylovas stráfkocsin lopta el Kunder Antal volt kereskedelemügyi miniszter lakásáról a butorokat és az ott talált értékes szarvas-agancs gyûjteményt. Tildy Zoltán 1947-ben vejét: Chornoky Viktort ugyancsak minden diplomáciai elôkészítés nélkül Magyarország egyiptomi követévé nevezte ki. És most Chornoky Viktornál álljunk meg egy pillanatra, mert kivégzésének körülményei jellemzôk arra a demokratikus korra, amelynek tisztára mosása érdekében ma annyian tevékenykednek. Chornoky – (egyébként magyarosított név) – a budapesti Leszámitoló Bank zsidószármazású kistisztségviselôje volt, kevés tudással, de apósához hasonló nagy ambicióval. 1946-ban ismerkedett meg a Tildy-családdal és ebbeli kapcsolatának köszönhette, hogy kinevezték a Németországba kivitt javak kormánybiztosának. Ismeretes, hogy a Szálasi-kormány sok értékes dolgot Nyugatra vitt az oroszok elôl. Igy többek között a Magyar Posta Múzeumában ôrzött bélyeggyûjteményt is. 1946-ban az akkori magyar sajtó ezeket a dolgokat úgy állította be, hogy azokat a „nyilas“ kormány a németekkel együtt egyszerûen ellopta. Ezzel szemben a tény az, hogy se a képekbôl, sem a Temesváry László által becsületesen ôrzött Nemzeti Bank aranyából semmi sem veszett el. Mikor az elnök veje visszavitte Magyarországra a Magyar Posta bélyeggyûjteményét, odanyilatkozott, hogy a németek és a nyilasok ellopták a gyûjtemény legértékesebb darabjait, a Ferenc József fejes, 1870-es kiadású bélyegblokkokat. A kisgazdapárti sajtó versenyt énekelt a kommunista sajtóval a Szálasi-kormány bélyeglopásáról... Azután múltak az évek és Chornoky Viktor Magyarország egyiptomi követe is a Népbíróság elé került. És akkor sokminden kiderült. Többek között az is, hogy a bélyegeket nem a Szálasi-kormány tagjai és megbízottai, hanem az azokat átvevô Chornoky Viktor lopta el. A kommunisták már annak idején ismerték ezt az ügyet, de nem hozták nyilvánosságra, hanem az adatokat betették a páncélszekrénybe a többi bizonyítékok közé, s amikor arra szükség volt, – ezúttal a Chornoky-tárgyaláson – akkor azt is belehelyezték a Tildy-éra pacsuliszagú szemetesládájába. De azután kiderültek más dolgok is. 1946-ban a Kommunista Párt lapjai szellôztetni kezdték József Fôherceg alcsúti és Eszterházi Pál herceg kismartoni kastélyából eltünt arany- és ezüstgyûjtemény ügyét. A híreket a kisgazdapárti KIS ÚJSÁG is átvette és természetesen megint mindent a „nyilasokra“ és a németekre fogtak. De azután az idô lehámozta a hazugságburkot az igazságról. Régi közmondás mondja, hogy aki felelôtlenül rágalmaz, az a sajátmaga tulajdonságaival ruházza fel a megrágalmazottat. A hercegi ezüstök és aranyak ügyénél kétszeresen is igaz ez a mondás. Mert ugye, mi sem lehetett volna természetesebb a „nyilasok“ részérôl, minthogy egyszerûen ellopják a magukkal vitt Greco és egyéb képeket, a Nemzeti Bank aranyát és azután nyugodtan élnek a kincsek eladásával kapott pénzbôl? Tartozunk a történelmi igazságnak, ha összegezve a dolgokat megírjuk, hogy a jobboldali Magyarország vezetô férfiainak tárgyalásán – a népügyészek minden iparkodása ellenére is – senkire sem tudták alkalmazni a közvagyon eltulajdonításának szigorú paragrafusát. Pedig, hogy kutattak, nyomoztak és szimatoltak. Hogy szerették volna rábizonyítani Sztójay Dömére, Kunder Antalra, Csia Sándorra, Hubay Kálmánra, hogy nemcsak politikusok, de tolvajok is voltak, mint annakidején, 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság vezetôi, akik a szociáldemokrata Peyer Károly engedélyével három vagon vagyonokat érô mûértékkel távoztak a tönkretett országból. A nyilaskeresztes kormány által külföldre vitt értékek közül csak a Magyar Posta Múzeum állománya mutatott hiányt, de errôl is kiderült, hogy azt Chornoky Viktor – az elnök veje – lopta el hazaszállítás közben. És most gyerünk át Afrikába. Almássy László, a hírneves magyar Afrika-repülô 1948 nyarán a grázi Erzherczog Johann szállóban lakott. Nemrégiben érkezett Egyiptomból angol megbizatással. Napbarnítottarcú, igazi magyar katonatipus. Keveset beszél, de amit mond, annak súlya van. A második világháború alatt Rommel afrikai hadseregében mûködött, mint repülô, de a háború után még csak vizsgálatot sem indítottak ellene, mert bírái korrektek voltak és tudták, hogy Magyarország Németország szövetségese volt. Almássy nemzetközi tekintély volt, és még az angolok is meghajtották elôtte az elismerés zászlaját. A grázi szálloda különszobájában Almássy László elmondotta a kommunisták által kivégzett (és a Klár Zoltán lapjában mártírként emlegetett) Chornoky Viktor történetének hátterét. Almássy elmesélte, hogy mikor Chornoky, mint Magyarország követe Kairóba került, akkor az ottani angol megbizott információkat kért tôle a követ személyére vonatkozólag. Almássy, mivel nem ismerte a hajdani kis banktisztviselôt, nem tudott felvilágosítást adni, mire az angol megbizott megkérte Almássyt, hogy tanulmányozza át a Chornokytól hozzájuttatott iratot. Almássy elolvasta a harmincegynéhány oldalas elaborátumot és azután elcsodálkozott. Chornoky ugyanis pontosan és részletesen elmondotta az oroszok magyarországi politikájának a kulisszatitkait, adatokat adott a Szovjet magyarországi mûködésérôl – és most jön a csattanó! – további felvilágosításokat kért arra az esetre, ha az angol megbizott hivatalos meghívást küld Tildy Zoltánnak – hogy Tildy otthagyhassa Magyarországot és az elnöki széket. Almássy nem mondott véleményt, Anglia követe pedig mérlegelés tárgyává tette az elnök meghívását. Nem sokkal ezután a kairói angol Secret Service vezetôje bizalmasan felkérte Almássyt, hogy legyen jelen a magyar követ számára érkezett ládák átvizsgálásánál. Erre azért volt szükség, mert abban az idôben a Szovjet Magyarországról árasztotta el Egyiptomot kommunista iratokkal. Almássy eleget tett a meghívásnak és az ô jelenlétében vizsgálták át az egyiptomi magyar követ címére érkezett ládákat. A jól lezárt és követségi pecséttel ellátott ládákban azonban nem kommunista röpiratok, hanem az alcsuti és a kismartoni kastélyból ellopott aranyserlegek, gyémántkösöntyûk, gyûrûk, nyakláncok és egyéb értékes dolgok kerültek elô. Az ügy természetesen az angol megbízott elé került, aki a következôket mondotta: „politikusoknak adhatunk menedékjogot, de tolvajoknak és rablóknak nem“. Fölösleges megemlíteni, hogy a kincsekkel telt három láda a Magyar Köztársaság dicsômúltú elnökének, Tildy Zoltánnak a megbízásából került Kairóba. – Almássy László még végezetül elmondotta, hogy a láda-ügy után elkérte az egyiptomi angol követtôl Chornoky memorandumát és azt megbizottai útján eljuttatta Rákosi Mátyáshoz. Igy nézett ki és ilyen dolgokat mûvelt annak az úgynevezett polgári koaliciónak a felsô vezetôrétege, amelyet ma kézzel-lábbal próbálnak tisztáramosni a hasonszôrû társutasok.“ (Fiala Ferenc 1961)
***
Csak úgy mellékesen – epilógusként – megemlítjük, hogy ez a Tildy Zoltán 1956 ôszén felajánlotta szolgálatait és szakértelmét a „forradalmi Nagy Imre-kormánynak“, ahol örömmel fogadták és korábbi érdemeinek elismeréseként államtitkári rangot kapott. A zsák megtalálta foltját. Ennek köszönhetôen Tildy Zoltán nemcsak mint legendás köztársasági elnök, hanem mint 56-os hôs is szerepel a magyarság elbutított rétegének emlékezetében, valószínûleg, a magyar csendôrökre egykor orvúl lövöldözô, másik „felejthetetlen köztársasági elnökünk“ – Göncz Árpád – méltó példaképeként. (FRONT alapján és képek)
